Imádtunk május!

-Mindenki volt gyerek!         

-Én bizony nem emlékszem belőle semmire, szóval nem voltam az.

-De István, biztos, hogy Te is voltál gyerek... nagyon régen. Segítünk megkeresni az emlékeidet, mondjuk... arra! Esetleg arra...

 

Így hát útnak indultunk mi négyen, a gyerekekkel kézen fogva és egész májusban csak keresgéltünk. Kerestük Szegeden, körbejártuk Nógrád megyét, elmentünk egészen Tatabányáig, Békéscsabáig is, még Kecskeméten is azt kutattuk. Nagyon sokszor tíz lépést megtettünk, szerencsére volt csodatérképünk, ami mindig kézben volt – sokszor többünknél is- azt használtuk útmutatásnak, bár Norcsinak elég volt csak az utat és a táblákat figyelnie. Végül persze így vagy úgy, de mindig célba értünk, kanyargós hegyi utak, vagy hosszú egyenesek vonalán.

A sok kalandozás és utazás közepette azért mégis eszébe jutott Istvánnak valami, amit addig fütyült, még mind meg nem tanultuk a dallamot, akkor aztán mi is fütyörésztünk. Fütyülni nagyon vidám dolog, de olyan, mint a grimasz – ha sokáig csinálod úgy marad az arcod. Bár nagyon tetszett a dallam, azért mégsem szerettünk volna egész további életünkben csücsöríteni, így hát inkább a mindig-kézben-lévő csodaeszközünkkel felvettük, hogy majd a gyerekek is velünk fütyülhessék.

Mindenkinek ajánljuk továbbá úti elfoglaltságként a kánon és több szólamok éneklését, csak úgy repül vele az idő! Esetleges mellékhatása, hogy sokáig nem fog eszünkbe jutni más dalszöveg, csak az, hogy „Pál, Kata, Péter, jó reggelt!...” vagy, hogy„Cifra palota, zöld az ablaka...”

Csodálatosan szép helyeken jártunk, Nektek köszönhetően pedig felejthetetlen élményekben volt részünk ez alatt az egy hónap alatt, amely mindannyiunk számára gyorsan elrepült. Köszönjük a szervezőknek, akik meghívtak minket, a hangosítóknak, akik lehetővé tették, hogy a hangunkat messziről meghallják a gyerekek, kedves vendéglátóinknak és családjainknak, akik a harapnivalónkról gondoskodtak és nem utolsó sorban köszönjük a gyerekeknek akik velünk játszottak, nevettek, grimaszoltak és mindig kiváló ügyességgel fedezték fel a nagy, sűrű és itt-ott bizony félelmetes kerek erdőben István eldugott emlékeit.

 

 

Elvira

azóta sem szereti a félelmetes dolgokat, és még mindig elszalad, ha azt hallja „Medve!”

…cserébe viszont gyakran tündér, vagy királylány lesz belőle :)

 

István

nagyon örül, hogy mégis volt gyerek, bárkivel találkozik, el is meséli neki rögtön. :D

 

Norcsi

meg van róla győződve, hogy Ő sosem nőtt fel igazán. :P

 

Helga

pedig folyton a Lépegető című nóta dallamát furulyázza,

ebből úgy sejtjük, nemsokára újra útnak indulunk a következő kalandjaink felé! ;)

 

 

Ti se maradjatok le róla, várunk mindenkit sok szeretettel!